Tudjátok, nagyon érdekes lény az ember. Egyszerűen sosem jó neki az, ami van. Ha tél van, nyarat szeretne, ha nyár van, túl meleg van, ha ünnep van, pihenni akar, és ha pihen, akkor unatkozik. Valahogy így. Pedig sokkal szebbé tehetnénk az életünket, ha megtanulnánk felismerni és elfogadni. Én egyszerűen képtelen voltam régebben elfogadni bármit is.
Ez pedig egy borzalmas tény, mert sosem lehetsz így elégedett az életeddel. Ez olyan, mint a korábban említett tudathasadás, miszerint ha elkezdek enni, arra gondolok milyen dagadt leszek, és nem az élvezetre. Szerintem nagyon sok ember sanyarog attól, hogy nem tud elfogadni. A baj az, hogy a média, a reklámok, de még az emberek is sokkal jobban tudják, hogy mi a jó nekünk (legalábbis ezt állítják), és aki elfogadja ezt, az csalatkozik. Az csalódik a világban, mivel látja, hogy ez nem működik. A barátaim azt mondják, milyen szép ruha ez. De én utálom. Nem fogadom el. Megtagadom, elutasítom. Amikor eléggé sok ilyen helyzetet tapasztalunk, ami a lényünk, lényegünk megváltoztatására irányul, persze hogy elutasítjuk az elfogadást. Hiszen, ha egyszer a tűzbe raktam a kezem, megtanultam hogy éget. Nem kell kétszer megcsinálni.
Csakhogy elfogadás és elfogadás között különbség van. Valóban, amit a külvilág ránk hárít, vagy erőltet, azt nem feltétlenül kell megtennünk, felvennünk, meginnunk, vagy tudom is én. Viszont az emberek elfelejtik megkülönböztetni a külső és belső világot, és azt sem fogadják el, amit a belsőjük diktál. Megtagadják a belső hangot, a megérzéseket. Ebből pedig iszonyatosan nagy frusztráció keletkezik, hisz honnan tudhatnánk ezek után, hogy kik vagyunk? Mi határoz meg egy embert egyöntetűen? A kinézete egy embernek megváltoztatható, a beszéde, a gondolkodásmódja megváltoztatható, egy emberen szinte minden kicserélhető (rövidebb-hosszabb munkával), kivéve egy tulajdonságot. A megérzéseket, a belső hangot. Ami megmondja, hogy melyik ruhát válasszuk például. Ha csak az eszünkre támaszkodnánk, csak az ész mondaná meg, érvek alapján, hogy mit választunk, akkor 10 ruhadarab között morfondírozva legalább egy napot töltenénk el. Mérlegelve, hogy mi illik mihez, milyen a szabása, milyen az anyaga, satöbbi. Az ész szép dolog, de vannak korlátai. Inkább van egy megérzésünk, amikor ránézünk egy ruhára, emberre, tárgyra, ami azt mondja, hogy az, vagy Ő, kell nekem. Nincsenek észérvek, nincsenek következtetések. Egyszerűen nem tudjuk miért. A megérzések az egész életutunkat meghatározzák, hisz csak ezek döntik el, kik is vagyunk valójában és miben különbözünk. A kinti látható világ, lemásolható, reprodukálható, megváltoztatható. Tartsuk észben.
Itt jön fel, hogy mi is az a felnőtté válás. Most nem fogom tudni megmondani (és talán soha), mi az pontosan. De szerintem egy része mindenképp az elfogadásról szól. Nem, nem az átlag magyar értelemben vett elfogadásról. Mert az úgy néz ki, hogy rossz helyen dolgozunk, rosszul érezzük magunkat, „de hát ez van, az élet nem habostorta”. Inkább arra gondolok, amikor a felnőtt már sok mindent megtanult az életben, amit a gyerek nem, és elsősorban a természetet, az életet elfogadja. Már nem kérdezi mi az a fa? Miért nő a fű? Honnan nő a fű? Ki teremtette a madarakat? Egy kisgyerek minden ilyet megkérdez. A felnőtt megtanulta, hogy a természet nem akar és nincsen célja. A természet van. Talán egyetlen célja van, a túlélés. De akkor inkább csak koncentráljunk a növényekre, ne az állatokra. A növények felnőnek, majd elhullnak, elrohadnak. Nem célja befolyásolni, nem akar pénzt szerezni, nem célja semmi. A növények vannak. Amikor így figyelünk meg egy természetet, vagy tájat, ezzel a gondolkodásmóddal, akkor valami különös bizsergést érzünk. Nem akarjuk megtudni miért van, honnan van, hogy van, csak van. Amikor így tekintünk egy tájra, az tökéletes. Az fenomenális érzést nyújt. Valahogy ez az elfogadás az, ami feljebb emel, és a mindennapos életben is sokat lehet használni ezt a szemléletmódot. Ez az, ami –részben- megkülönbözteti a gyereket és a felnőttet, szerintem. Ez az elfogadás, ami elsősorban a félelmek ellen is szól. Kiválóan le lehet győzni így félelmeinket, ha cselekszünk és elfogadunk és tapasztalunk, ahelyett hogy túlkombinálnánk. Mint általában.
Érdekes, hogy épp most, amikor a természetről írok, mászik az ablakomon egy katicabogár. Én a katicákat ki szoktam vinni a házból, és visszaadom őket a természetnek, mert mindegyik az ablakon keresztül ki szeretne jutni. Látja, hogy van kint természet, és ki szeretne jutni. Odaraktam az ujjamat, hogy gyere pajtás, kiviszlek. Vagy 10 percig rakosgattam az ujjam, és sehogy nem akart rámászni, ment inkább körbe-körbe az üvegen, minthogy kivigyem. Az ember olyan, mint ez a katica, megy körbe-körbe az életben, próbál elérni valamit észből, erőből, de akárhogy igyekszik, csak magát fárasztja. Aztán jövök én, most vegyük azt, mint a katicabogár belső megérzése. Azt mondom, gyere, szállj fel az ujjamra, és odajuthatsz, ahova igazán szeretnél. De a katica (az ember) csak nem hallgat, csak nem hallgat, és végén itt pusztul a szobámban. Jelezve hogy a tudat, test, lélek hármasságból nem hiányozhat egy sem.
Itt térünk rá a természet kapcsán a fejlődésre. A keresztény kultúrkör szerint ugyebár, mióta leszakítottuk az almát, fejlődésre vagyunk ítéltetve. Ezzel a résszel meg kell mondjam, teljesen egyetértek. Az ember mást se csinál, csak fejlődik, fejlődik. De hol fejlődik? Csak tudásában, észben, kinézetben, külcsínben. Egyre több a technikai eszköz és egyre feleslegesebbnek érzem. Tulajdonképpen minél több az ilyen internetes termék, amiket frusztrálóan a „Share. Connect” (Oszd meg az élményeid, maradj kapcsolatban”) szöveggel reklámoznak, pont hogy elszigeteli a társadalmat önmagától. Ebben is fejlődünk. Az ember abban is fejlődik, hogy minél több olyan eszköz szaporodjon el, amivel önmagát tudja kontrollban tartani. De hova vezet ez az állandósult fejlődés? Ez a külső fejlődés?
Amit igazán elfelejtünk, vagy lemaradt a külcsínhez képest, az a belbecs. Azok a belső 
értékek. Úgy érzem most, hogy ez a világ külsőre fejlődik inkább csak. Lélekben, elfogadásban, önértékelésben elvesztünk. Sokan nem tudnak kire, vagy mire támaszkodni, nem becsülik az életet. Úgy érzem, kicsit sokan vannak kétségbe esve és elveszve a mai modern világban. Sokan keresik az útmutatást külső személyekben, mondvacsinált technikákban és szemléletmódokban. Elvitték a fejeket a nagy reklámtáblák, a színes paragrafusok. Ahelyett, hogy néhanapján, befelé tekintenénk.
Erről megosztanék veletek egy nagyon jó könyvrészletet:
Így aztán a mérnökök minden figyelmüket a ló nélküli szekér és a szárny nélküli madár megteremtésének és tökéletesítésének szentelik.
Régen az ember lovasszekéren járt, s nem volt légszennyeződés. Most autók és repülőgépek vannak, a tudósok pedig felettébb büszkék rá.
„Feltaláltuk a ló nélküli szekeret és a szárny nélküli madarat!” – büszkélkednek. Lehet, hogy a repülőnek műszárnyat csináltak, olyan testet azonban, ami lélek nélkül élne, nem tudnak létrehozni.
És még hozzáfűznék magamtól annyit, hogy a lovat és a madarat vajon ki „találta fel”? Az élet egy elég jó tervező és feltaláló. Mi próbálunk rá építeni, de sajnos igaz a mondás, hogy az emberek hibáznak.
